Hygi és én Tihanyban
Mi lehet jobb egy lefutott félmaratonnál? Hát, egy Balatonnál lefutott félmaraton! Fokozhatatlan! Ja, nem, még mindig van tovább: konkrétan egy tihanyi levendulamezők mellett lefutott félmaraton!
„Anya kimenőjeként” kaptam ezt a napot… Be kell vallanom: legalább annyira izgultam azon, hogy hogyan fogom kánikulában teljesíteni a 21 km-es távot, mint azon, hogy hogyan telik majd itthon a kétévesem és a férjem napja… A szokásos cuccaim mellé (több pár titokzokni, szőlőcukor, futószoknya, vazelin a combok kidörzsölődése ellen, hasitasi, amit a hátamon hordok…) bepakoltam új szerzeményemet: egy Hygi kulacsot. Elfelejtettem előtte mosogatógépben átmosni – pedig bírta volna -, ezért féltem, hogy feltöltéskor megcsap a más efféle termékekre jellemző műanyag szag – de ez nem következett be!
„Az egyliteres palack talán nem volt jó választás” – realizáltam feltöltés után azonnal, megérezve a súlyát, mégis, valami azt súgta, kelleni fog nekem ennyi víz. Már az út során megszomjaztam – annak ellenére, hogy a korábbi években ezt a félmaratont mindenki bőrig ázva futotta le, idén konkrétan nyári hőséget kaptunk odafentről. Az autópályáról leérve egy másik sportesemény miatt torlódtak az autók. Időben indultunk ugyan, de a rajt időpontja mégis vészesen közeledett, és hol volt még Tihany.
Majdnem elkéstem…
Enni kezdtem, hogy elüssem a dugóban töltött időt, meg azért is, hogy ne a rajt előtt pár perccel tömjem tele a hasam, és roppant rossz szokásként én étkezés közben mindig iszom is. Gondoltam, a számmal lazán kirántom a szívófejet, és magamba töltöm a vizet, de nem eresztett – pont azért, hogy ne eresszen. Szóval, kézzel kihúztam a szívófejet (amiből extrát is adtak a palackhoz, tehát, ha elkopik, ki tudom cserélni!), és ittam. Tehettem volna bele teát és jéghideget, sőt akár szénsavasat is, mert azt is bírja.
Fél órával a rajt előtt érkeztük meg. Addig azon töprengtem, vajon vigyem-e magammal a kulacsot, mert nem szoktam ugyan vízzel a kezemben futni, de nagyon nagy meleg van, nem ártana egy kis vésztartalék. A nagy kapkodásban (öltöző és wc előtt kilométeres sorok, hajfonás, rajtszám felpattintása futószoknyámra, rajtzóna megtalálása, bemelegítés…) végül nem vittem magammal új szerzeményemet.
Azt mondták, hogy elfogyott a víz?!
A táv feléig nem is volt gond a frissítésekkel: a pontokon adtak vizet, szőlőcukrot, sőt volt citrom, banán és paradicsom is. A tizenötödik kilométerhez közeledve azt hittem, rosszul hallok: a speaker azt harsogja, elfogyott a víz, de van kólánk. Mire odaértem, már a pohár is elfogyott, így a markunkból ittuk a meleg, fekete cukros levet. „Sebaj, majd három kilométer múlva pótolom a folyadékot, ott a következő frissítőpont.” – gondoltam, és vonszoltam magam tovább az emelkedőkön. Azonban ott is csalódnom kellett… így magamhoz szólítottam egy darab citromot, és bosszankodtam, hogy nem hoztam a kulacsomat.
Két és fél óra alatt teljesítettem életem hetedik félmaratonját, és megszereztem az eddigi legszebb érmemet. Hygi pedig ott várt engem az árnyékban, és látva meggyötört testemet rögtön ki is szolgált a hűvösen maradt innivalóval. Arra kért csak, hogy hadd szelfizzen egyet a Belső-tó előtt, az érmemmel. Persze, megengedtem neki, és megígértem, hogy nélküle soha többé nem megyek futóversenyre!
